A pesti kispolgári művész miliőből származó, s idővel (már alig 30 éves korára) a világ legrangosabb művészei, politikai vezetői közt otthonosan mozgó Róna pálya- és élettörténete, mint mondani szokás: "kész regény". A kiállítás rendkívüli sorsát, mindössze 57 életéve történetét beszéli el, mindezt tág kontextusban, értelmezve azt a maga korában, felvillantva fontos összefüggéseket, fordulatos történeteket. Ma Róna Viktor nevére, alakjára ötven éves életkor fölött széles tömegek emlékeznek még itthon: pályafutása csúcsán alig múlt el hónap, hogy ne mosolygott volna újságcímlapon, pályafutása fontos állomásairól a széles közvélemény rendszeresen értesült – egy olyan korban, amikor egy művész azzal kerülhetett csak a közfigyelem középpontjába, hogy kiválót nyújtott. Róna Viktor, már nagybetegen úgy határozott, hogy halála után pályafutása dokumentumai az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumába, Európa egyik legnagyobb és legfontosabb tánctörténeti gyűjteményébe kerüljenek.
Ön 1981-ben, A világ teremtése című balett egyik előadása után jelentette be Seregi László akkori balettigazgatónak, hogy nem lép többet színpadra. Azon az egy estén született meg a döntés? Anyukám mondta még a pályám elején: kislányom, ez egy nehéz szakma, amit időben kell abbahagyni, amikor még nem kívánnak le a színpadról. Mindig is ott volt ez a mondat a fejemben, ahogy az is megfogalmazódott bennem, amit az interjúkban szoktam említeni. Aztán egy nap álltam a gyakorlaton szemben a tükörrel, kitár karokkal, mellettem Pongor Ildikó. Észre kellett vennem, hogy a bőröm ereszkedése az alkaromon egy leheletnyit erősebb, mint az övé. Ez volt az első felismerés: hopp, valami elkezdődött. Aztán jött A világ teremtése című balett, amelynek a végén többször is azt éreztem, hogy már nem esne jól másodjára eltáncolni. Majd volt egy alkalom, amikor taxival mentem be az Operába. Amikor mondtam a sofőrnek – aki felismert, volt egy olyan korszak, amikor még a táncosokat is felismerték –, hogy a művészbejáróhoz megyek, ő elkerekedő szemmel kérdezte: "Még táncol a művésznő? "
A csodálatosan gazdag művészpálya 1994. január 15-én végleg véget ért. Róna Viktor pályafutása alatt eltáncolta a klasszikus-romantikus balettek és a kortárs alkotások szinte valamennyi főszerepét. Volt Herceg a Diótörő ben, Mercutio a Rómeó és Júliá ban, címszereplő a Spartacus ban, Királyfi A fából faragott királyfi ban, James A szilfid ben, Orion a Sylviá ban, Albert a Giselle -ben, Siegfried a Hattyúk tavá ban. Gyönyörűen kimunkált felsőtesttartás és kézgesztusok, biztos technika, elegáns színpadi magatartás jellemezte. Művészetét több kitüntetéssel ismerték el: 1963-ban Liszt-, 1965-ben Kossuth-díjat kapott, 1972-ben lett érdemes, 1976-ban kiváló művész, 1968-ban a finn Fehér Rózsa lovagrend tulajdonosa. 1994 januárjában, halála előtt két nappal megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést.
1955 áprilisában Bandungban az ő kezdeményezésére alakították meg az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito és további 29 ázsiai és afrikai ország vezetőinek részvételével az el nem kötelezett országok mozgalmát. De nemcsak a nemzetközi színtéren közeledett a Szovjetunióhoz, hanem a politikai berendezkedésben is jócskán távolodott a beígért demokráciától – a parlamentáris rendszer helyett már 1957-ben az úgynevezett "irányított demokráciát" vezette be. Indonéziában élesen szemben álltak egymással a vallásos muszlimok és a kommunisták, a pártnak vagy hárommillió tagja volt. Az 1950-es években zavargások kezdődtek és nemzetiségi problémák is felszínre törtek, de ekkor még a lázongásokat le tudták verni. Az 1960-as években Indonézia katonai konfliktusba keveredett a szomszédos területeken létrehozott Malajziával, és miután az ENSZ nem az ő oldalára állt, kilépett a világszervezetből. Sukarno a kormányzásba bevonta a hadsereget is, amelyen belül egyre élesebb lett a bal- és jobboldaliak szembenállása.