Volt olyan osztálytársam, aki ettől idegroncs lett, és el is hagyta a pályát, pedig szerintem a világ egyik legjobb színésze volt. Nem bírt középen állni, egy idő után ráment mindene, és pánikbeteg lett. Talán különösen hangzik, de nem könnyű elviselni azt a nyomást sem, hogy most te vagy a hadvezér. Ehhez kell egy személyiségtípus. Én ilyenkor igyekszem a közösség egészéért felelősséget vállalni, ahogy ez a Kincsemnél, vagy A tanárnál is történt. Igenis az utolsó világosítóért is tűzbe megyek, ha azt látom, hogy valamiért rossz neki. Nem bírom elviselni az igazságtalanságot, nem csak magammal, de másokkal szemben sem. A környezetemben számomra mindenki fontos, van bennem egy atyáskodó szellem. A törődés aztán valahogy mindig visszaszáll rám, ami erőssé tesz. Úgy merítek belőle, mint egy fa a gyökereiből. Annyi szeretetet kapok vissza, hogy úgy érzem, engem semmiféle vihar nem tud elfújni. A Kincsem elképesztő sikere, és az, hogy a játékodat is egyértelműen dicsérték a kritikák, meghozta az érzést, hogy megveregethesd a saját válladat, hogy " na tessék, Ervin, türelem és kitartást, és megcsináltad "?
Ehhez a változáshoz, vagy inkább alakuláshoz mi szükséges, az, hogy eltelt azóta jó néhány év, vagy az, hogy az élet kicsit megrángassa az embert bizonyos szempontból? Inkább az a néhány év, meg persze élettapasztalat, ami csak akkor jön, ha történik is valami az emberrel. Nekem biztosan kellett a gyerekem születése, a válás, sok minden kellett hozzá. Mindig keresem az élet különlegességeit, sosem törekedtem egy kispolgári, normális életre. Mindig azt akartam, hogy az élet sűrűjében legyek, hogy átjárjon. Egy színészhez mindig is hozzátartozik a kalandvágy. Mindig igyekeztem érdekes helyzetekben találni magam, folyton keresem azokat a kihívásokat, amelyek nem feltétlenül a szakmámhoz tartoznak. Persze van bennem fék, és ezt a féket épp az élettapasztalat adja, tudom, hogy a hülyeségeket érdemes elkerülni. Ez a szemlélődés is hozzátartozik a színészhez, hiszen később szinte mindent bele tudunk építeni egy-egy alakításba. Mindig az élet történéseinek közelében kell lenni. Ha arról beszélünk, hogy művész, azt látom, hogy a mai napig akad bizonyos szinteken ennek egy negatív előjele, ez főleg sztereotípiákból táplálkozik.
Hogy határoznád meg a művészt, művészlelket? A művészlélek leginkább az érdekességkeresést jelenti számomra, az impulzusvadászatot. Akiknek tele lett a hócipője azzal, hogy én milyen vagyok, azok általában attól sokalltak be, hogy állandóan programban vagyok, mint aki fel van húzva. Ha a csokibolt élményekkel lenne teli, akkor, mint Gombóc Artúr, én is az összeset akarnám. Gyermeki rajongással mindent ki akarok próbálni, és mindenben részt akarok venni, ez bennem az idő múlásával sem csitul. A kislányom születése óta persze visszaveszek, és már csak az 50%-át hozom annak, ami korábban volt. Egy nap, egy program. Azt hiszem, hogy ezt jelenti a művészlélek, az embert, akiből az állandó szomjúság nem veszik ki. A tanár című sorozat Vasvári Szilárdjaként Forrás: Csuja Imitől is megkérdeztem, hogyha egyszer választania kellene film, színház és szinkron közt, melyiket választaná, azt felelte, hogy lehetőleg soha ne kelljen választania. Te viszont egyszer azt mondtad, hogyha megtehetnéd, inkább csak filmeznél, miért?