Komolyan mondom, hogy nálam leelőzte a Jessica Jones témát, vagyis legalább feláll mellé a dobogó legtetejére. Átgondolt, összerakott sorozattal van dolgunk, ami tökéletesen hozza a könyv hangulatát, persze helyenként reinterpretálva a cselekményt. Külön tapsvihar az első részért, ami lényegében egyes egyedül is megállná a helyét mint az eredeti könyv előzménye. Azért ez elég Franki téma. A sorozatban a Sáska egy filmtekercs, nem pedig könyv. De minden más lényegében ugyanaz. A szereplők jól megállják a helyüket, de a sorozat igazi varázsa az amerikai álom dekonstrukciójában rejlik. A sorozat néhol finoman, néhol pedig brutálisan az arcunkba bassza, hogy ez most nem a szép szabad álmok hazája, hanem bizony a kibaszott III. Birodalom egyik tagállama. A blend nagyon szép. A mozikban szereplő buzdító filmek, amik szerint minden amerikai boldog, munkás ember, miközben Volkswagen bogarakat szerelnek össze. A városokat hatalmi jelképek és különböző propagandaeszközök díszítik. Erős képek ezek.
Az általunk ismert világba történő utazásai még úgy is a sorozat legkiemelkedőbb pillanatait nyújtják, hogy ebben az évadban nemcsak az Ellenállásról, és annak egyre kevésbé szimpatikus erkölcsi rendszeréről hull le a lepel, de Joe Blake karaktere is alámerül saját, sötét múltjában, amikor Berlinben találkozik sokat emlegetett apjával. Sebastian Roché az évad egyik legjobb alakítását nyújtja Martin Heusmannként, ami változatlanul a sorozat leggyengébb láncszemének számító Luke Kleintankre tekintve kellemetlen kontraszt. Az új karakterek és helyszínek tengerében a The Man in the High Castle a második évadra is megőrzi erényeit, az első tíz rész esetében indokolt lassú építkezést most lényegesen dinamikusabb tempó váltja, és az egyre több szereplőt mozgató történet úgy hömpölyög rettenetes súllyal, hogy csak helyenként reped meg alatta a jég. A készítők által képernyőre teremtett világba való kényszerű alámerülés legalább annyira kellemetlen, mint tavaly volt, a könyörtelen fordulatok pedig rendre emlékeztetnek bennünket, hogy ebben a világban semmilyen döntés és tett nem marad következmények nélkül.
Ennek ékes bizonyítéka volt az első évadot lezáró néhány másodperc, ami egyben a várva várt sci-fi vonalat is beengedte a lassan építkező sorozat színpadára. A végzetes betegséggel küzdő Hitler majdani pozíciójára jelentkezők szándéka, miszerint ha kell, erőszakkal szerzik meg a japánok által birtokolt területeket, hidegháborús hangulatba csomagolta a depresszív színekkel festett, nyomasztó helyszíneken játszódó első évadot. Ritkán látott hatásfokkal teremtett egy, a miénktől teljesen eltérő, arra mégis hasonlító univerzumot, ahol felelevenedik Orwell világa, az elnyomott, félelemben élő tömegé, amelyik már nem lázad, nem ellenkezik, nem kockáztat, elfogadta sorsát, és ijedten rezzen össze, ha ennek ellenkezőjére buzdítják. Az első évad, ha lassan és kimérten is, de hitelesen megmutatta, hogy válik néhány ilyen polgárból az Ellenállás legfontosabb szereplője, a második évad pedig maradéktalanul kihasználja, hogy már nem kell az alapokkal foglalkoznia. Tempójában és dinamikájában köröket ver elődjére már az első részek során is, aztán amikor az évad derekán, a már gondosan előkészített terepen magára talál, feneketlen mélységekbe rántja hőseit és gonoszait a nézővel együtt.